Az 1703 és 1711 közötti évek a Rákóczi-szabadságharc évei. A kunsági és jászsági lakosok az első perctől kezdve II. Rákóczi Ferenc hűséges segítői voltak. Erről maga a fejedelem is megemlékezik Emlékirataiban: „A tiszántúli nép titkos követségei, a hajdúvárosok, a jászok és a kunok hívtak, hogy ereszkedjem le a síkságra.” Amint a fejedelem zászlót bontott, a Jászkunság népe csatlakozott hozzá, hiszen benne a kiváltságok, az elveszett szabadság visszaadóját látta. S valóban, 1703-ban rendezte Rákóczi a Jászkun kerületek közjogi státusát: Tokajban kelt rendeletében törvényen kívül helyezte a Német Lovagrend hatalmát.
A Jászkun kerületek lakossága a szabadságharc első esztendeiben – erőihez képest – maximálisan kivette részét: állatállománya, gabonatermése révén a szabadságküzdelem fontos gazdasági bázisává vált. Eleink megszabadultak a császári portális adóztatás és a contributio (= hadiadó), valamint a portális katonaállítás kötelezettségeitől, mentesültek a lovagrendi adóztatás alól.
A Nagykunságra viszontagságos esztendők következtek: a rácok (szerbek) a bécsi udvar biztatására többször is megrohanták a vidéket, „1705-ben a kun földön emberek hiányában megszűnik az emberi történet. Az őstermészet átveszi a csendes birodalmat, begyepesíti a romokat, fehéríti a csontokat, kövér füvet támaszt a vérrel itatott földeken. Hat esztendeig tart csendes, zavartalan uralkodása.” (6) II. Rákóczi Ferenc a lakosokat a Szabolcs megyei Rakamazra és környékére költöztette, de az ottani életről nem sokat tudunk, azt viszont igen, hogy a visszatelepüléskor magukkal hozták ismerőseiket és újonnan szerzett rokonaikat – nem kis megbotránkozására az ottani földesuraságoknak. Kisújszállásra csak 1717-ben tértek vissza a lakosok kétévi adómentesség ígéretével. Az első értékelhető összeírás 1720-ból való, melyben 43 adóköteles gazdát írtak össze. A teljes létszám 47 család, mintegy 300-320 lélek. Egy részük az egykori elpusztult s ismét birtokba vett puszták lakosa volt.
Az 1711-ben megkötött szatmári békefeltételek 5. pontja tartalmazza az elzálogosított „hármas terület” visszaváltását. S valóban, III. Károly (1711-1740) az elődjei által ejtett sebeket komolyan orvosolni akarta. A Jászkunság helyett a Német Lovagrendnek a Délvidéken ajánlott fel birtokot, de azok nem mentek bele a cserébe; a török fokozott fenyegetettségével tisztában voltak ők is.
A 13-as jászkun huszárok emléktáblája
A 13-as jászkun emléktáblája az I. világháború 13. huszárezredében harcoló, harminc kisújszállási huszárnak állít emléket. A márványtábla a kisújszállási Református templom nyugati, azaz főbejárat melletti falán található. A tábla elkészítését 1941-ben, Kiss Endre Dezső 13-as huszárfőhadnagy és a háborút vele együtt túlélt katonatársak kezdeményezték a harcokban vagy fogságban hősi halált halt katonatársaik emlékére. A táblát Nemes Imre, Dávid Endre és Papi Lajos készítették. 2001-ben a Városvédő és –Szépítő Egyesület és a Kisújszállási Református Egyházközség kezdeményezésére a táblát felújították, erre a Demeter Kálmán és Demeter Miklós kőfaragó mester testvéreket kérték fel. „A Limanowa-i harcokban a 10. lovashadosztály valamint a 11. lovashadosztály részei, de különösen tisztjei által vitézül vezetett 9. , 10. és 13. huszárezredek kiválóan verekedtek...”
A táblán szereplő szöveg:
A HAZÁÉRT!
A 13-as Jászkunhuszárok!
Ábri Illyés, Bornemisza Sándor, Bencsik Károly, Bíró Sándor, Fodor Lajos, Gellértfi János
Gönczi Lajos, Janó Péter, Kádár Albert, Kiss Sándor, Mátéh Kálmán, Mátéh Károly, Sz. Mátéh Károly, Molnár Endre, Molnár Dezső, Monoki Kálmán, Nagy Sándor, Cs. Nagy Kálmán, Nyikos Kálmán, Oláh János, Rácz András, Szűcs János, Szalay András, Tóth Károly
Zilahi Balázs, S. Kovács Károly, Márta Kálmán, Molnár Imre, Stass János, Sándor Bálint
Forrás: Javaslat a „13-as Jászkun huszárok emléktáblája” Jász-Nagykun-Szolnok Megyei értéktárba történő felvételéhez c. dokumentum
.jpg){kind=link}
