(Gaál Sándor)
A kisbunda a 19. század második felétől a parasztgazdák asszonyainak viselete lett. A kisbundának sok fajtája ismert, a legelterjedtebb a kunbunda volt – nevezték kerekbundának, fodrosbundának is. A kunságiak kizárólag ezt viselték. Szabásra, méretre megegyezett a más vidéki (vásárhelyi, böszörményi, debreceni, jászsági) kisbundákkal, de a kunbundának a vörösesbarnára festett, fekete szűcsselyemmel hímzett, farközepéig érő bundákat nevezték. Legfőbb megkülönböztetője a jellegzetes ornamentikája volt. Ez a díszítés kezdettől fogva egyöntetű, hármas tagozódású volt, a bunda aljától haladva aljakoszorú, bokorvirág, derék- és vállkoszorú díszítette.
Szemléletesen mutatja be Dorogi Márton a Kunsági kisbunda c. könyvében megjelent rajza a kunsági kisbunda szabásvonalait is jelölve a díszítés tagozódását. (kép: a kisbunda rajza) Idővel változott a közízlés, egyre nehezebben lehetett beszerezni jó minőségű alapanyagot, így az 1900-as évek elejére leáldozott a bundák, kunbundák viselésének divatja.
A kisbundákat tulajdonosaik, amíg lehetett, használták, becsben, tartották. Múzeumaink őriznek néhány darabot ezek közül a mesterművek közül.
Gaál Sándor (1856–1928)
Dorogi Márton tollából ismerjük Gaál Sándor életét, munkásságát, a nagykunsági kisbunda készítését, leginkább annak díszítését, hímzését művészi szinten művelő szűcsmestert, Kisújszállás szülöttét. Dorogi Márton (1911–1980) végzettsége szerint tanító volt, leginkább a Hajdúság kis falvaiban tanítóskodott, emellett néprajzi gyűjtéssel foglalkozott. A kunsági kisbunda című kötetének gyűjtőmunkája során ismerte meg Gaál Sándor munkásságát. A Nagykunságot járva ezt írja:” …név szerint is sok kunsági szűcsöt emlegetnek. Legjobban talán a kisújszállási Gaál Sándort […] Messziről megismerni egyéni ízű remekeit.”
Kunmadarason találkozott először Gaál Sándor által készített kisbundával, a legnagyobb elismerés és csodálat hangján szólt róla könyvében: „Láttam ekkor már vagy 50- 60 kisbundát, de ilyet még soha! Ez teljesen eltért a kisbundák meglehetősen egyforma díszítésétől, merőben új volt. Alul még csak volt koszorúvirág, de aztán se a szokásos bokorvirágok, se a váll többsoros folyómintái, se a vállkoszorú. Motívumai közül csak néhány volt új, mégis a kompozíció, a térkitöltés teljesen új módja meghökkentett. Ki remekelte ezt? Honnan kerülhetett ide? A választ a bunda büszke tulajdonosától kapta meg, aki féltve őrizte, ápolta és gondozta kisbundáját, nem kis dicsekvéssel mesélte el annak történetét: „Hallotta-e hírét Gaál Sándornak? Ezt a kisbundát az csinálta.” A madarasi fiatalasszony a karcagi vásárban látott meg egy helyi asszonyon egy „egy szép selymes” Gaál-féle bundát, s ettől kezdve más szóba sem jöhetett. Elmentek hát Kisújszállásra, s meg is csináltatta ezt a híres kisbundát. Ennek a történetnek nyomán ismerhetjük meg mi is Gaál Sándor életét, munkásságát.
„1856-ban született Kisújszálláson. Édesapja is kisújszállási szűcs volt, tőle tanulta a mesterséget. Más mesterektől nem is tanult, ami igen ritka a szűcsöknél. Élete nehezen indult. Már gyermekkorában keresztülment a szekérkerék a nyakán, s bár a sérülést kiheverte, a nyaka tartása kissé merev lett. Fiatal korában nem mindig folytatta a mesterségét, 1890-től azonban már megszakítás nélkül annak élt. Kezdettől fogva a legdíszesebb ruhadarab, a női kisbunda felé fordul érdeklődése. Ennek válik mesterévé. A helybeliek rendelésére ugyan készít férfibundákat és sapkákat is, azonban igazán a kisbunda köti le.
Az 1896. évi millenniumi kiállításon kiállít néhány remekbe szabott kunbundát. Felfigyelnek rá, megcsodálják teremtőképességét. Ezüstérmet kap. A 900-as évek táján elterjedt magyaros mozgalmak lendületet adnak művészi munkájának. Egymás után kapja a megrendeléseket az előkelő körökből is. Almássy, Teleki, Szapáry grófok különleges rendelésekkel látják el. Párizsi szabásmintákat kap, melyeket neki kell bevirágozni. Kisbundaszerű báli belépőket remekel, csodálatosan szép hímzéssel. A legkülönlegesebb ruhadarabokra kék, piros, szarvasbőr lovagló öltözetekre ülteti át a kunbunda díszítésének formavilágát. Közben maga is fejlődik, mert az új és szokatlan ruhadarabok, térkitöltések kiművelik teremtő fantáziáját. Formakincse kibővül, művészete gazdagabb, változatosabb lesz. Egyéni ötletei születnek, felfrissíti a már nagyon egyhangúvá és sokszor tartalom nélkülivé vált kisbunda-hímzést. Egymás után jönnek a sikerek. Gyönyörű érmeit ma is ereklyeként őrzi a családja.
Sikereiről így ír a Vasárnapi Újság: (1909) »Itt van példának Gaál Sándor becsületes szűcsmesterünk dolga, kinek nevét Párizsban, Londonban is ismerik, s ki remekművű bundáit Amerika dúsgazdag asszonyainak s leányainak készíti, néhány remekművű magyaros bundája meg a messze Ausztrália földrészén a melburni világkiállításon nyert dicséretet.«
Előkelő körökkel érintkezett, de nem gazdagodott meg. A szűcsmunkát sosem fizették meg, ha még annyi munkát is tett rá a mester. Termetre zömök, igen erős, szerény ember volt. Sokat restellkedett, hogy gimnáziumot nem járt. Több ízben hívták Pestre az Iparművészeti Társulatba, de maradt. A többi szűcs- és iparos társaival jó viszonyban volt. Szíves ember, a vendég hamar megmelegedett nála.
Köztiszteletben állott, ipartestületi elnök volt. Nem volt kapzsi, megelégedett úgyszólván a mindennapival.
Nagy műhelye volt. Embert fogadott, aki darabszámra törte a bőrt. Birkából nem dolgozott, csak erdélyi bőrből. Sok munkáját maga nem tudta ellátni, s bár tanulót nem igen fogadott, két-három segédje mindig volt. A hímeznivaló kisbundák darabjait kiadta négy-öt hímző asszonynak. Ő maga leginkább csak szabott, összeállította a bundákat, és főleg rajzolt. Finom, hibátlan báránybőröket válogatott a kisbundákkoz. Ezeket szabás előtt rajzolta tele. Először a fő szerkezeti beosztást vonalazta meg és cirkalommal kiméregette, hogy szabályos és szimmetrikus legyen. Majd megrajzolta a nagy foltokat, a rózsákat, a bimbókat, a szárakat, s aztán dolgozta ki a részleteket. A pedáns és tiszta munkát szerette. Mintáit vasgálicba mártott üvegtollal írta…”
A nyarakat a mezőgazdasági munkákkal töltötte, mivel a szűcsmunka csak a nyár végével szaporodik, hogy az őszi vásárokra már legyen mit vinni. Ahogy hűlt az idő, úgy lett egyre kelendőbb a szűcsmunka. Gaál Sándor maga is eljárt a vásárokba, s dolgozott egyedi megrendelésekre. Bár a vásárokra készült kisbundák a közízlést igyekeztek kielégíteni, mégis az ő kisbundái, azok díszítése, ornamentikája, kompozíciói egyéniek, felismerhetők maradtak, és nem váltak unalmassá. Egyedi, saját mintaelemeket használt, így is említi ezeket a szakirodalom: Gaál Sándor féle-tulipán, -levél, és talán a legjellegzetesebb a Gaál Sándor-féle koszorúvirág. Kompozícióit az jellemzi, hogy a felületeket teljesen kihasználva dúsan, mégsem túlzsúfoltan tölti be.
Gaál Sándor „példája annak, hogyan tudja felfrissíteni egy népi alkotóművész a sokszor már avasodó formákat, kompozícióit, és hogyan fejleszti tovább a népművészetet” – írja Dorogi Márton.
A 20. század elejére megfogyatkozott a jó minőségű alapanyag, a varrást, hímzést jól tűrő birkabőr, és a kisbundák divatja is leáldozott. Ekkor, 1914-ben fejezte be Gaál Sándor is mesterségét, utolsó negyven kisbundáját „úgy adta, ahogy vették”. Bezárta műhelyét, s többé nem készített kunsági kisbundát. Mivel fiúgyermeke nem született, tudását nem adhatta tovább a családnak.
„Nagy művész volt. Múzeumaink azonban csak mutatóban őriznek remekei közül” – írja Dorogi Márton.
A nagykunsági népviselet kiváló ismerője, Bartha Júlia etnográfus így fogalmazta meg Gaál Sándor népművészeti munkásságának jelentőségét: „A nagykunsági szűcshímzésben Gaál Sándor mintakincse a mérvadó, hozzáfogható nincs … Kisújszállást ő vitte fel a népművészet térképére. … Milyen jó lenne, ha a kisújszállási hímzők feltámasztanák a szűcshímzést!”
Forrás:
Dorogi Márton: A kunsági kisbunda (Szolnok, 1962)
Dorogi Márton: A bunda (Jászkunság, 3. évf. 3.szám, 1956)
Szolnok megye népművészete (Budapest, 1987)
Bartha Júlia? Nagykunsági néprajzi tanulmányok (Karcag, 2007)
Bartha Júlia? Népviselet a Nagykunságon (Karcag, 2010)
Kunrózsától a bokorvirágig (Kisújszállás, 2017)
